Cyber doki – beszélgetés dr. Kőnig Róbert gyermeksebésszel, traumatológussal

Dr. Kőnig Róbertet a gyermekorvoslásban alkalmazott gyógyítói módszerei tették hihetetlen népszerűvé. Az általa képviselt irányvonal azonban nem maradt a rendelői keretek között, kilépett a cyber térbe és a gyógyításban szinte elsőként kezdte el használni a közösségi média erejét. Ma már nemcsak hatalmas követői, hanem óriási rajongói tábora is van. Ennek köszönhetően nemcsak a kis betegei felé nyitott egy alternatív kommunikációs csatornát, hanem a szüleikkel is új dimenzióba helyezte az orvos-beteg kapcsolatát. Néhány évvel ezelőtt, munkássága elismeréséül a negyven év alatti orvosok közül a zsűri neki ítélte oda a Szent-Györgyi Albert Orvosi díjat.

Kőnig doktor sorsa valahol eleve elrendeltetett lehetett, ugyanis, megismerve a családfáját, inkább az lett volna a csoda, ha nem orvosnak tanul. Küldetése azonban már jóval túlmutat a családi gének örökítésén, hiszen az általa képviselt, gyermekközpontú orvoslást mára jól látható kontúrok veszik körbe. Az egészségügy a gyerekekről szól, de nem a gyerekeknek – mondja Kőnig doktor, aki hiszi, hogy megfelelő kommunikációval mindenkinek – a gyereknek, a szülőnek és az orvosnak is – könnyebb lenne az élete. Az így kialakult „személyes” viszony nemcsak a közvetlen ellátást, hanem az edukációt is megkönnyíthetné. A doktor szerint a legvégső cél pedig nem is lehetne más, mint az, hogy eljöjjön egyszer az a nap, amikor egyetlen beteg gyerek sem ül majd a rendelő ajtaja előtt.

Mi inspirálta arra, hogy változtasson a gyermekorvoslás megszokott kliséin?

dr. Kőnig Róbert (dr.K.R.).: Sok helyről értek impulzusok. Édesanyám – aki szintén gyermekorvos -, a tanáraim és az angliai tapasztalataim sarkalltak, hogy megmutassam, hogyan is képzelem én el a gyermekközpontú orvoslást. Ez inspirált arra is, hogy videókat készítsek, ami az elején nem volt több mint egy hobbi, de mára ez a küldetésem már egy komoly másodállással felér.

Megfogalmazódott valamilyen vezérelv önben, ami mentén haladni akart?

(dr.K.R.).: Már korábban is sokat gondolkoztam ezen, de a pandémia után mondtam ki hangosan azt, hogy a gyerekeknek alig szól valami az egészségügyről, legalábbis a saját szintjükön egészen biztosan nem. Egy három, öt, tíz éves gyerek vagy egy tizenöt éves tini teljesen másképp reagál dolgokra, mint egy felnőtt. Nagyon kevés a nekik szóló kommunikáció, ami stresszt szül bennük, de nemcsak bennük, hanem a szülőkben és az egészségügyi ellátó személyzetben is. Azok a betegek, akik hozzám járnak és már látták a videóimat, tudják, hogy nálam egy rendelésen miről van szó, ki vagyok stb. – ennek köszönhetően kevesebb bennük a szorongás.

De a konkrét kérdésre válaszolva: az elején az edukációt tartottam fő csapásiránynak, de az idő előrehaladtával és a visszajelzéseknek köszönhetően változnak az irányok és eseteként a fókusz másra kerül. Nem vagyok könnyű helyzetben, hiszen egyszerre két célcsoporthoz kell szólnom – a gyerekekhez és a szülőkhöz is -, ami valahol egy lehetetlen küldetés.

Ha már szóba került a stressz, ön szerint mit gondolnak a gyerekek a gyógyításról?

(dr.K.R.).: Nem gyógyításra gondolnak, hanem arra, hogy ami a rendelőben velük történik, és az számukra maga a nagybetűs CSODA. Persze, ahogy telnek az évek, kinőnek a csodából és rájönnek, hogy az orvoslás ugyanolyan kézzelfogható dolog, mint bármi más az életben. Ekkor – véleményem szerint – átesnek a másik oldalra, megszűnik a csoda és eközben rájönnek arra is, hogy itt nem lehet mindig mindent meggyógyítani, mert lehetnek visszamaradó dolgok.

Mi gondol, hogy tekint önre a szakma az innovatív gondolkodása és orvoslása okán, kimondható, hogy egyfajta példaképpé vált?

(dr.K.R.).: Ezen még soha nem gondolkoztam, de medikusok meghívására már tartottam előadást arról, hogy én hogyan is dolgozom. Azt is tudom, hogy amikor elkezdtem plüssjátékokat adni a kis betegeimnek, annak nagy visszhangja volt, hiszen ez korábban egy tabu dolog volt. Nem mondom, hogy én voltam annak az elindítója, hogy játékokat adjanak az ajándék matrica mellé, de tény, hogy egyre több helyen van már ilyen.

Az Instagramon, a Facebookon és a YouTube-on a követőim egy jelentős része medikus hallgató, amit én egyfajta személyes elismerésként fogok fel.

A példaképet nem véletlenül hoztam szóba, hiszen tudom, hogy önnek több is van, kettőről egészen biztosan tudok én is: az egyik az édesanyja, a másik a jelenlegi főnöke, dr. Mona Tamás. Kik voltak még hátassal Önre?

(dr.K.R.).: Erdélyiek vagyunk és gyerekként egy háztartásban éltünk a nagyszüleimmel. Az apai nagyapámmal jellemzően mindig az volt a délutáni program, hogy lesétáltunk a Tisza partra. Tanárember volt – matematikát, kémiát, fizikát tanított -, aki nem tudott nem tanítani. Úgyhogy én már óvodás koromban – a magam szintjén – sok mindenről és sok mindenkiről mindent tudtam. Általa tudtam meg például azt is, hogy ki az a Szent-Györgyi Albert, a Nobel-díj és azt is, mi az a C-vitamin. A nagyapám mentalitása nagy hatással volt rám, csakúgy, mint a keresztapám, akinek hatalmas humora volt.

Pestiesen mondva: magas labda volt Szent-Györgyi Albert nevét megemlítenie, hiszen 2019-ben ön kapta a negyven év alatti orvosok közül a nevével fémjelzett orvosi díjat.

(dr.K.R.).: Azt tudtam, hogy valaki által nevezve vagyok, de ennél nem többet. Őszintén szólva, talán éppen ezért is ért hatalmas meglepetésként az elismerés.

Ha az embert megdicséri a saját betege, az is egy rendkívül jó érzés, de amikor egy szakmai zsűri ismeri el az addigi munkásságát, az egy másik magasság, hiszen ez visszaigazolása annak, hogy amit csinálok, az jó irány és ha ettől nem térek el nagyon, akkor abból nagy baj nem lehet. Talán klisének tűnik, de amikor megkaptam a díjat, akkor eszembe jutott a nagyapám és a Tisza parti sétáink és úgy éreztem, hogy a kettőnk története valahol itt körbeért. Megható dolog volt számomra ez az egész és persze az is, ahogy erre a kollégáim reagáltak. Hatalmas muníciót jelentett a következő évekre.

Mi történt azóta?

(dr.K.R.).: Ezen időszak legfelkavaróbb eseménye mindenképpen a covid volt, ami egy kis időre elcsendesített sok mindent, de úgy érzem, hogy az élet mára ismét előjelet váltott és most megint egy kicsit túlpörög minden. Nekem is változtatnom kellett a tempón, nagyobb a fókusz a családomon, ami most még egy kislánnyal bővült.

Milyen egy gyerekorvos gyerekének lenni, vagy megfordítva a kérdést: milyen szülő egy gyerekorvos?

(dr.K.R.).: Nem vagyok aggódó típus, de két dolgot egészen biztosan nem engedek, hogy a kislányom – értelemszerűen még csak a nagyobbról lehet szó – bemásszon a trambulinba és hogy felüljön egy lóra. Ezektől eltekintve otthon nem vagyok orvos. A feleségem idehaza férjként tekint rám, ennek okán nálunk orvosként ugyanúgy a háziorvos funkcionál, mint bármelyik más családnál – meg „egyébként sem értek hozzá” a nejem szerint. (nevet)

Miért pont a trambulint és a lovaglást emelte ki?

(dr.K.R.).: Ez nem egy fétis a részemről, hanem színtiszta statisztika. A trambulinbalesetek száma nemcsak idehaza, hanem nemzetközi szinten is hatalmas, amely sok esetben maradandó sérülésekkel is együtt jár. A másik statisztikai eset a ló. Meg kell érteni, ahhoz, hogy valaki lovagoljon, megfelelő ló kell, megfelelő testalkat és megfelelő lovász is. Ahol a szülők, akik csak azért ültetik fel a lóra gyereküket, mert tetszik neki az Unikornis és mert megengedhetik maguknak, ott az ilyen próbálkozások nagy többsége műtéttel végződik.

Az ma már egy hétköznapi megállapítás, hogy semmi nem lesz olyan, mint a covid előtt volt. Ön a szűkebb és tágabb értelemben mit tapasztalt?

(dr.K.R.).: Nagyjából – amire azért számítani lehetett – az egészségügy először a mennybe ment, majd a pokolra került. Amit én személy szerint megtapasztaltam az, hogy a covid előtt mintha a médiatevékenységemmel csodabogárnak számítottam volna az egész online térben. Persze voltak meghívásaink és elismerő vállveregetéseink, de nem éreztem szakmai szinten azt az átütő erőt, amiben én nagyon hittem. Ezzel szemben a pandémia után, mintha a tudomány egycsapásra felfogta volna, hogy neki is használnia kell a közösségi médiát. Mostanság szinte egymás után jelennek meg olyan oldalak, amik hiteles tartalmat szolgáltatnak. Feltehetően ez annak a hatása is, hogy a pandémia alatt mindenki beszorult az online térbe. A dolognak még egyáltalán nem ez a vége, mert szerintem ez az irány beköszönt a tágabb orvoslásba is. Én most olyan GDPR-kompatibilis weboldalon dolgozom, amin tudok majd online rendelni. Egyébként ilyen már létezik Magyarországon.

Miben látja ön ennek a módnak a legnagyobb előnyét, azon túl, hogy rengeteg idő megtakarítható vele?

(dr.K.R.).: Például abban, hogy drasztikusan lecsökkenti a felesleges orvos-beteg találkozásokat. Az online rendelés alapvetően arra való, hogy eldöntsem, kell-e személyesen találkoznom a beteggel vagy sem. A technika rohamosan fejlődik és ennek köszönhetően ma már szinte bárki meg tud mérni magának egy vérnyomást vagy egy vércukrot, arról nem beszélve, hogy az otthoni diagnosztika még sokat tágulhat a jövőben. Az, hogy mind könnyebb és könnyebb lesz a helyzet, jelentheti azt, hogy az orvoslás egy jelentős része átkerül majd az online térbe. Nem beszélve arról, hogy az egyre jobb minőségű kameráknak köszönhetően nemcsak a szemrevételezés lesz könnyebb, hanem általa a kapcsolat személyessége is megmaradhat.

Az online térben már most is iszonyú mennyiségű betegségről olvashatunk. Persze az ember egyfajta jogos szkepticizmussal kezeli a dolgot, legalábbis a többség. Mit gondol ezek hasznáról vagy haszontalanságáról?

(dr.K.R.).: Nem feltétlenül azzal van a baj, ha a beteg utánanéz valaminek, hanem az, ha ezután az algoritmusok kéretlenül és dömping módon árasztanak el valakit hasonló témájú anyagokkal. Kis túlzással emiatt aztán hosszú ideig nem tud szabadulni a „fájdalomtól”.

Így lehetünk hipochonderek?

(dr.K.R.).: Ha erre valakinek hajlama van, akkor szerintem minden további nélkül. Amikor az egyetemen patológiát tanultam, akkor az összes rákos betegséget diagnosztizáltam magamon. (nevet)

A videói népszerűsége okán már lassan ki lehet mondani, hogy itt már egy Kőnig brandről van szó. Hova szeretné, ha kifutna ez a dolog?

(dr.K.R.).: Tulajdonképpen – ahogy korábban említettem is – én ezt a mai napig hobbiként csinálom, így is tekintek rá, függetlenül attól, hogy ez egyre keményebb munkával jár együtt. Nem tudom, hogy ez hova futhat ki igazán, de azt nagyon fontos dolognak érzem, hogy a videóimban kezdem megtalálni magamról azt a képet, ami tetszik.

Tudom, hogy hipotetikus a kérdés, de mit szeretne, hova jusson el a gyermekorvoslás?

(dr.K.R.).: Szerencsére vannak pozitív tendenciák. Egyre több rendelői környezet válik gyermekbaráttá, egyre több, színes pólóban gyógyító kolléga is van, ami nagyon jó. Ugyanakkor még mindig kevesebb forrás jut a gyermek szakmákra a felnőttel szemben, ami jó lenne, hogy ha kiegyenlítődne. Persze az lenne a legjobb, ha nem lenne beteg gyermek, mert ez azt jelentené, hogy minden betegséget meg tudtunk előzni – és mi meg csak ülnénk az üres rendelőben és társasozhatnánk. (nevet)

A Díjról, a jelölés- és a szavazás menetéről bővebben a www.szentgyorgyialbertorvosidij.hu weboldalon tájékozódhat.